Interjú Szász Bernáttal, a Csendre Hangolva Zenekar vezető zenészével - 1. rész

Készítette: Némethné Probáld Katalin

A 34. Országos Katolikus Karizmatikus Találkozón két dicsőítő csapat is szolgál majd. Csiszér Lászlót nem kell bemutatnunk, hiszen őt nagyon jól ismerjük: immár 30 éve szolgál hűséggel, szentlelkes, átadott lélekkel vezetve minket számtalan rendezvényen az imádságban. Azonban az idei Országos Találkozón egy még kevésbé ismert zenei formáció is vezet majd minket Isten imádásában, imádságban. Ez a “Csendre Hangolva zenekar”, melyet Szász Bernát vezet. Az ő zenei világáról már írtunk, így ez alkalommal őt magát szeretnénk bemutatni szolgálatának fényében.

Mondanál pár szót magadról? Hol élsz, és mivel foglalkozol?

Budapesten nőttem fel, Sopronban voltam egyetemista, laktam kicsit Visegrádon, de aztán 2021-ben Győrbe jöttem, mert itt találtam munkahelyet. Erdőmérnökként dolgozom a vízügyi ágazatban. Győrbe kerülve, Istennek hála, viszonylag hamar betagozódtam az egyházi közösségekbe, ami Simon Dávid atyának is köszönhető. Papi működését megkezdve rögtön dicsőítő szentségimádásokat szervezett, ahova szükség volt zenészekre, és bizalommal hívott meg engem. Később aztán szerződött kántor is lettem, pedig nem tudok orgonán játszani, és ez a megbízatásom jelenleg is érvényes Révfaluban. A vasárnapi 17 órás miséken van gitáros zenei szolgálat.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor először megtapasztaltad, hogy a zene több lehet egyszerű éneklésnél, mert Isten felé kapcsolatot teremtő imádság lehet?

Azt gondolom, hogy bármilyen művészetben, szépségben Isten jelen van, mert minden, ami szép, az csak Istentől származhat, mert ő a legszebb, a szépség maga. És mondhatjuk erre, hogy ez így azért egy közvetettebb kapcsolat Istennel. Nálam is egy hosszabb folyamat volt, amíg tudatosodott bennem, vagy inkább felfedeztem azt, hogy a művészet kifejezetten dicsőítésre való felhasználásának útjára léptem, ami már egy közvetlenebb kapcsolat.

Eleinte még nem feltétlenül tudtam annyira elkülöníteni a pusztán művészeti értékteremtést és a dicsőítő zenélést. De idővel, ahogy egyre több helyen megfordultam, egyre több zenélési alkalmam volt, és lelkigyakorlatokon is részt vettem, illetve jobban beintegrálódtam a Karizmatikus Megújulásba, úgy kezdett egyre inkább differenciálódni a dolog. A Szent András Evangelizációs Iskola sok kurzusán vettem részt, ahol erről volt szó. Voltam Ászáf kurzuson is Csiszér Laci vezetésével. Ezek fontos mérföldkövek voltak utamon. Korábban is zenéltem miséken, de az egy kicsit más jellegű szolgálat volt ahhoz képest, mint amit a „karizmatikus dicsőítés” jelent.

De nem is feltétlen zeneiségbeli, hanem inkább valamiféle lelkiségi különbség van egy sima (világi) zenélés meg egy dicsőítő zenélés között. Valahogyan ez a zene már nem csak zene, hanem imádsággá alakul, mert ez a szerepe. A határvonalat nehéz lenne meghúzni a kettő között. Azt tapasztalom, hogy sokféleképpen működhet. Van, amikor az embereket megérinti a művészeti érték önmagában, és abban is valahogy megfoghatatlanul találkoznak Istennel, és van a másik típus, amikor arra van szükség, hogy az ember a dicsőítés tudatos és fölvállalt tevékenységével kapcsolódjon Istenhez. Tehát mindkettő dolgozik, mindkettő működik, és a zenésznek azt is tudnia kell, hogy éppen egy adott helyszínen, adott embereknek éppen mivel kell szolgálnia.

És miben látod köztük a különbséget?

A zenei szolgálat, a koncert és a dicsőítés három különböző dolog. Templomban zenélni nekem egyfelől hálás szerep, mert ott a zenész sosincs középpontban, hanem ott mindig az oltár és a pap van, míg a zenészek, legyen akár orgonista, akár gitáros, mindig oldalt vagy hátul helyezkednek el. Így az emberek nem is direktben nézik. Nekem ez eleinte nagyon jólesett, mert régen, tinédzser koromban félénk gyerek voltam, és nehezen jött meg az önbizalmam a szereplésre, miközben mindig ott dolgozott bennem a szereplési vágy is valahol. Nálam éppen maga a zenélés volt az, amin keresztül aztán nagyon sokat fejlődött az önbizalmam és a lelki folyamataim. A zene fontos, személyes része volt az életemnek, ami segített fejlődni is. De emiatt nekem eleinte sokkal kellemesebb volt egy ilyen templomi zenélés, mert nem nekem kellett „elvinni a show-t”, mert azt a pap viszi el, vagyis hát maga az Isten. Én csak közreműködök, és nekem ez így egy nagyon biztonságos állapot volt.

Volt részem a világi zenélésben is, játszottam kocsmában is, volt koncertem is ilyen helyen, és erősen érzem a különbséget, hogy mennyire más az, amikor a zenésznek önmagában el kell vinni a bulit, mert középen mindenki őrá figyel. Ez egy sokkal nehezebb feladat, legalábbis nekem.

Viszont lehet mindezt egy másik oldalról is nézni, hogy a dicsőítő zenésznek, mint amilyenek mi vagyunk, de akárcsak egy misén zenélő zenész számára is kiemelten fontos, hogy egy szellemiségbe nagyon be kell ágyazódnia, maradéktalanul bele kell állnia, hogy igazán, hitelesen és Isten kedve szerint, Istennek hasznára tudjon zenélni.

Minden zenész közvetít valamiféle eszmeiséget. És ahogy minden zenész, úgy valamiféleképpen minden zene is hordoz valamilyen eszmeiséget, mondanivalót, és nem csak önmagában egy akusztikus élményt ad, hanem nyilván a dalszövegeken keresztül, de akár egy instrumentális zene is hordoz „lelket”, lelkületet. Továbbá beszélhetnénk arról is, hogy van-e olyan zene, amely önmagában olyan lelket hordoz, ami összeegyeztethetetlen mondjuk a Szentlélek lelkületével. Hogy van-e ilyen vagy sem, ezt most nyitva hagynám, de az a megérzésem, hogy van olyan zene, ami nehezen, vagy legalábbis számomra elképzelhetetlen, hogy alkalmas lenne a dicsőítésre,  mert olyan lelkületet hordoz.

Hogyan válhat az éneklésünk imádsággá?

Ez is egy kicsit megfoghatatlan dolog, mint ahogy maga az imádság is. Voltam olyan kurzuson, ahol azt hallottam, hogy az imádság is igazából Istentől függ leginkább. Ha az ember beleadja a maga döntését, a maga idejét és erőfeszítését, az fontos, de nem csak ettől lesz ima az ima, hanem attól, hogy Isten is lép, Isten is rendelkezésre áll és cselekszik. Ez minden imánál így van, tehát a zenés imánál és a dicsőítésnél is.

Amikor szolgálatok után kapok olyan visszajelzéseket, hogy ebben nagyon érezték Isten jelenlétét, és mennyire, és hogyan segített nekik, akkor én magam nem tudom igazából megmondani, hogy ez mitől történik, mert ezt tényleg Isten cselekszi meg. Nyilván az emberi komponenst oda kell tenni: az a szolgálat része az imának, hogy az embernek is lépnie kell Isten felé. És az Isten is lép az ember felé. Valóban misztikusnak nevezhető ez az egész, és nincs szerintem egyértelmű recept. De nagyon fontos az egész életünk. Az egész életmódunk, a keresztényként való élet, a minél hitelesebben megélt élet, mert abból fog az egész dicsőítés is táplálkozni, illetve az egész szolgálatunk. Ez tehát egy olyan valóság, ami ott van az emberben, vagy éppenséggel nincs meg benne. És akárhogy zenél a zenész, ez a hiteles élet szerintem a legfontosabb.

Kulisszatitkot is kérdezhetek? Mindig érdekelt, hogy egy dicsőítésvezető mi alapján választja ki az énekeket. Ti hogyan teszitek ezt az Országos Találkozó esetében?

A legtöbb szolgálatnál nem szokott lenni úgymond „műsorlista”. Mert valahogy a rugalmasságot szeretjük, a szabadságnak ezt a formáját, hogy előre nem korlátozzuk magunkat. És persze van az a szolgálat, amely megkívánja, hogy át legyen előre gondolva. Ha például adott valamiféle tematika, akkor olyan szövegű énekeket választunk a dicsőítésben, amelyek illenek hozzá. Mostanában sok olyan szolgáltunk van, ahol ezek nincsenek nagyon megszabva. Így sok esetben az a módszerünk, hogy elővesszük a dalszöveggyűjteményünket, amelyben benne van nagyjából az összes dal, amit tudunk és szeretünk játszani. Ezt a kottatartóra kiteszem, ami úgy nagyjából  hat oldalnyi szöveg kétoldalasan nyomtatva. És akkor abból ott a helyzet hevében, a Szentlélek vezetésével választjuk ki a következő dalt egy énekes társammal együtt. Tehát lényegében közösen vezetjük a szentségimádást vagy a dicsőítést. Én szeretem, ha a fülembe súgnak ötleteket közben. Mivel nálam van a gitár, ezért én fogom végül eldönteni, hogy melyik következik. De várom a javaslatokat, amiket néha elfogadok, néha nem. Olykor nekem jut eszembe, olykor nem jut eszembe semmi, és akkor jön a segítség.

Aztán vannak dalok, amelyek nagyon megtetszenek valamiért, és úgy megyek el a szolgálatra, hogy „na, ez ma biztos lesz!”. Ilyenből csak kettő-három szokott lenni, vagy négy. Vannak kifejezetten jó kezdődalok, záródalok. Egyes daloknak természetesen van bizonyos helye, szerepe az adott estén: vannak gyógyító és más témához kapcsolódó dalok, melyeket így csokorban éneklünk, és kialakul egy-egy est dalmintázata. De szerintem az Országos Találkozóra majd jobban át fogjuk gondolni, hogy oda mik kellenek, mert az egy nagyszabású rendezvény. Ha meglesz a téma, akkor esetleg a tanításokhoz kapcsolódunk majd.

Elkezdtétek-e már a felkészülést? Milyen lelkülettel, hogyan készültök az Országos Találkozóra a csapatoddal?

Tartottunk már megbeszéléseket, és a nyár folyamán lelkiekben is elkezdtünk készülni. Mert amint korábban is jeleztem, az első és legfontosabb, hogy hiteles keresztény életet éljen mindenki. Vagy erre törekedjen, ezt próbálja meg. Ahogy közeledik az esemény, úgy fogunk egyre több próbát tartani, mert alapvetően folymatosan el vagyunk látva szolgálattal, így „élesben” mindig tudtuk viszonylag rendszeresen együtt dicsőíteni. Még esetleg új dalt is tanulunk, és még jobban összehozzuk a csapatot. De mivel a legtöbb zenekari taggal már évek óta rendszeresen együtt zenélünk, akár ha a jövő héten lenne a találkozó, akkor is valahogy meg tudnánk oldani a szolgálatot.

Volt-e olyan időszakod, amikor valamiért nehéz volt dicsőíteni? És ha volt ilyen, hogyan tudtad áthidalni? Sokan vannak olyanok is, akik ezzel a műfajjal még küzdenek, nem értik, hogy miért fontos, miért szükséges egyáltalán. Vannak olyanok is, akiknek a lelkialkatuk vagy az aktuális hangulatuk nem olyan, hogy könnyen ráhangolódnának. Mit üzennél nekik?

Érdekes volt e téren a legutóbbi Merülőnapon szerzett tapasztalatom. A dicsőítés nekem arról szól, hogy a gitáron játszom, de ezen a napon nem volt nálam gitár. Szinte csupasznak éreztem magam így, és nem tudtam, mit kezdjék a kezeimmel. Úgy éreztem magam, mint egy ember, aki bement egy dicsőítésre, de csak részt venni, nem bekapcsolódni. Ekkor jöttem rá, hogy nekem kezdetben éppen a gitár segített a dicsőítésben, hogy belenőjek vagy beleszokjak a dicsőítésbe, mert a zenén keresztül tudtam kapcsolódni. Nekem ez egy nagyon fontos kapu volt, és nyilván ezért is lettem zenei szolgáló, mert számomra ez egy olyan tevékenység, amivel tényleg tudok dicsőíteni. Ez a legtesthezállóbb, a legkézenfekvőbb kifejezésmódom a dicsőítéshez. Szabadabbnak érzem magamat, ha gitárral tudok dicsőíteni, mert akkor önazonos vagyok. És ez is fontos a dicsőítésben, hogy önazonosan dicsérjük az Istent. Nem kell megerőszakolni önmagunkat rossz értelemben véve. Viszont amikor azon a Merülő lelkigyakorlaton nem volt gitár a kezemben, akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy ezzel még mennyi feladatom lenne, hogy a dicsőítést így a puszta üres kezemmel is tudjam csinálni. És ez a lelkigyakorlat végülis arról is szólt nekem, hogy önazonossá kell tenni olyan kézmozdulatokat, amivel a dicsőítést lehet gyakorolni a saját testemben is:  a Szentlélek temploma a testem, és ha ebből indulok ki, meg abból, hogy Isten jónak teremtett, akkor elfogadhatom a testemet, és elfogadhatom, hogy mondjuk kitárom a kezemet. Viszont nem szabad túl sokat „lelkizni” ezen, mert ez inkább olyan dolog, amit csinálni kell. Olyan tevékenység, amibe bele kell állni, akkor is, amikor nincs kedvem. Zenélésben is megéltem többször, hogy amikor fáradtan, kicsit kimerülve mentem el egy szolgálatra, és egyáltalán nem éreztem hangulatban magamat, mégis mentem, szolgáltam, mert elvállaltam, megfogtam a gitárt, elkezdtem, ilyenkor is szinte minden esetben megtapasztaltam, hogy az imádságom életre kelt, és mindig sokkal jobb hangulatban, feltöltődve mentem haza. Csak bele kell állni, csak csinálni kell, és mindegy, hogy végülis gitárral vagy anélkül, de bizony csinálni kell.

Az az általános tapasztalatunk, hogy bármely szolgálatba teszünk áldozatként időt, energiát, anyagi támogatást, az mindig valahogy kivirágzik Isten kegyelméből, és mi magunk is jól járunk. Többet kapunk, mint amennyit adunk. A nehézségek esetén pedig még jobban megérezzük, hogy Isten segítsége kellett ahhoz, hogy azokat le tudjuk küzdeni.

Ezért is használjuk azt a kifejezést, hogy „meghozzuk a dicséret áldozatát”.  Valamikor a dicsőítés ilyen áldozat inkább. Természetesen lehet az örömöm kifejezése is Isten előtt, de nem mindig.

Folytatása következik…