A remény tanúi -Varga László püspök atya tanítása

Varga László püspök atya tanítása 2024 őszén, Szegeden, az Országos Karizmatikus találkozón

A remény tanúi címet adtam ennek az előadásnak. Három pápa gondolataiból hoztam egy csokrot, és egészítem ki a saját tapasztalataimmal. Szent II. János Pál pápa, XVI Benedek pápa és Ferenc pápa sokat foglalkozott a remény témájával. Mielőtt Szent II. János Pál pápa „Novo Millenio Ineunte” kezdetű levelére térnék rá, három krízisről beszélnék, amitől szenved a kereszténységünk.

Milyen krízisektől szenved kereszténységünk?

A hit krízise, a remény krízise és a szeretet krízise. Mit jelent a hit krízise? Rengeteg botrányról hallunk az Egyházban. Sokszor az a szentírási rész jut eszembe, amikor Jézus a kafarnaumi zsinagógában elmondja az egyik legfantasztikusabb beszédét az Élet Kenyeréről, és a népszerűségi mutatója zuhanórepülésbe kezd. Előtte megvendégelt ötezer embert. Mindenki csodálta, és rajongott érte. És akkor elkezdi mondani, hogy aki nem eszi az én testemet, és nem issza az én véremet, abban nem lesz élet. Aki eszi és issza, annak örök élete van. A tanítványok nem értik, nagyon sokan megbotránkoznak, és elmennek. „Ti is el akartok menni?” Kérdi Jézus a tizenkettőt. Sokszor ez a tapasztalat, illetve ez a kérdés merül fel bennem, amikor látom, hogy hányan otthagyják az Egyházat, mert a hitük van krízisben. Ugyanis a hit krízise azt jelenti, hogy a tudásomat, a tapasztalatomat, a tudományomat, a statisztikámat fölébe helyezem a hit titkának, a kinyilatkoztatásnak. 

Ha a kinyilatkoztatás felől közelítem az Egyházat, akkor az Krisztus titokzatos teste. Akkor Ő a Vőlegény. Merjük-e a hit oldaláról nézni ezt az Egyházat, amelyik tele van bűnnel és botránnyal? Ha nem tudjuk a hit oldaláról nézni az Egyházunkat, akkor krízisbe kerülünk. Ott lesz Jézus kérdése: Te is el akarsz menni? Ezért újra és újra küzdenünk kell azért, hogy a kinyilatkoztatott igazság felől közelítsünk mindent.

Olyan korban élünk, amikor mindent a tudomány, a tudás, a racionalistás felől nézünk. Ami nem racionális, arra azt mondjuk, értelmetlen, irracionális. De a racionalitással szemben nem az irracionalitás áll, hanem a kegyelem. Fel tudjuk-e fogni a tudásunkkal, a tudománnyal a misztériumot? Szerintem nem. Ezért alázattal meg kell vallanunk, hogy van nagyobb, van több. Ha meg tudjuk küzdeni a hit krízisét, akkor előbbre jutunk és megerősödünk.

A szeretet krízise ahhoz hasonlít, amit Lázár nővérei, Mária és Márta élnek át. Ha itt lettél volna – mondja Márta Jézusnak -, akkor nem halt volna meg a testvérem. A szeretet krízise, amikor Isten nem azt teszi, amit kérek. Ha tényleg szeretsz, ha tényleg mindenható vagy, ha te vagy az Isten, akkor ez nem történhetett volna meg! Nem halhatott volna meg a fiam. Nem vált volna el a családom két tagja. Akkor nem érhetett volna bennünket tragédia. A szeretet krízise, amikor összezavarodunk, mert mást várunk el Istentől, mint amit Ő adna vagy adott nekünk. Fölébe tudjuk-e helyezni a Szeretet Istenébe vetett hitünket a tapasztalatunknak, a krízisünknek? Ha igen, akkor azt fogjuk átélni, amit Jézus mond Mártának és Máriának: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét.

És jön a remény krízise. A remény krízisének a biblia jelenete az emmauszi tanítványok találkozása Jézussal. Mi pedig azt reméltük, hogy... Mikor Jézus e két tanítvány mellé szegődik, akik otthagyták Jeruzsálemet és elindultak Emmausz felé, kérdezgeti őket, hogy mi történt Jeruzsálemben? – „Te vagy az egyetlen idegen…”- hangzik a felelet. Milyen abszurd, hogy az, akit három évig követtek, hallgatták a tanítását, csodálták és mentek utána, azt idegennek nézik! Jézus meghallgatja őket és elkezd nekik beszélni. Ez egy gyógyító találkozás! Már azzal gyógyulnak, hogy Jézus leveszi a tekintetüket a fájdalmukról, a veszteségükről: „Mi pedig azt reméltük, hogy Ő fogja megváltani Izraelt”. 

Ígért-e Jézus bármit is abból, amit a tanítványok vártak tőle? Három évig hallgatták a tanítását. Végig Isten országáról beszélt nekik. A tanítványok pedig végig Izrael országára gondoltak. Nem értették mit mond! A csoda az, hogy ennek ellenére rájuk bízza a küldetést. Olyan tanítványokra, akik félreértették és nem értették. Igaz, hogy történt közben valami: megérkezett a Szentlélek, aki aztán segítette őket. Ígért-e Jézus valamit is abból, amit mi várunk az Egyháztól? Mi egy olyan Egyházat szeretnénk, amelyik tiszta, szent, ütőképes és hiteles. Ígért-e ilyen Egyházat Jézus számunkra?

Mit ígért nekünk Jézus?

Mi az, amit ígért? Keresztet, üldözést, belső megosztottságot, a búza és a konkoly együttlevését egészen az aratásig. És meg-ígérte azt, hogy velünk lesz minden nap a világ végéig. És megígérte azt, hogy nélküle semmit nem tehetünk. Ezt várjuk Tőle? Amikor botránkozunk az Egyházunkon, amikor botránkozunk a keresztényeken, a katolikusokon, olyan dolgon botránkozunk, amit Jézus nem ígért meg! Nem ígérte meg, hogyha követsz engem, akkor ez meg ez a betegség téged nem fog elérni. Semmilyen ígéretet nem tett, mi pedig mégis ezt várjuk Tőle. Hogyha járok templomba, hogyha minden nap imádkozom, szemlélődök, olvasom az igét, akkor ... és mindenki tudja folytatni, hogy milyen reménye van Jézustól. Azután megdöbbenünk, ha mégsem az történik. 

Hogyan gyógyította Jézus a reménytelenségüket? Melléjük szegődött, meghallgatta őket, kérdezte őket, majd szembesítette őket a hitetlenségükkel, azután önmagára irányította a figyelmüket. Próbáljátok ki! Amikor elkezdtek süllyedni és önmagatok körül forogni a veszteségetekben, akkor ha fölemelitek a tekinteteteket és nem azon szenvedtek, hogy mi történt, hanem azt nézitek, hogyan van Jézus jelen ebben a történésben, akkor reményre leltek. Hiszen megígérte, hogy velünk marad minden nap a világ végéig. 

A jobb lator az utolsó pillanatban húsvéti hitet kér az Egyház tagjaitól, miközben látjuk a halál jeleit. Merjünk a Húsvét fényében, a Feltámadás fényében a halálra nézni! Minden szentmisében elhangzik: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat.” Nem akkor, amikor majd eljössz, hanem addig, amíg el nem jössz. Így kell jelen lennünk az Egyházban. Így kell jelen lennünk a tragédiák tengerében, amikor a halál jeleit látjuk. Hiszünk-e a feltámadásban?

Hiszünk-e abban, hogy mi húsvéti nép vagyunk, feltámadott nép vagyunk?

Szent II. János Pál pápa a reményt hirdette. Azt hirdette, hogy az évezred küszöbén át kell lépnünk a remény küszöbén. A „Novo Millenio Ineunte” c. levelét azzal az igével nyitotta: (Lukács 5, 4) „Evezz a mélyre!” Amikor minden olyan kilátástalannak tűnik, akkor azt kéri, hogy evezz ki, és vesd ki a hálódat a bárka jobb oldalán.

Minden krízisben, minden reménytelen helyzetben javaslom, hogy induljatok el a mélység felé, és vessétek ki újra a hálót. A te szavadra – mondja Simon – megteszem. Mi az, amit te Jézus szavára teszel? Mert azt tudjuk, hogy mi mindent kérsz Jézustól, hogy tegye meg a te szavadra. Mindenki sorolja a kéréseit, amik leginkább mire irányulnak? Legyen anyagi biztonságom, maradjon meg az egészségem, maradjak egészséges én is és a családom is. Az ambícióim legyenek Isten segítségével egyengetve. Egyiket sem ígérte meg Jézus.  Kevesen kérjük Tőle a Mennyországot. Kevesen kérjük Tőle az üdvösséget. Kevesen kérjük Tőle, hogy tudjuk követni minden körülmények között, hogy Vele tudjunk maradni. 

Mindenekelőtt nem habozom kijelenteni – írja Szent II. János Pál pápa -, hogy az a távlat, amelyhez egész pasztorációs haladásunkat igazítanunk kell, az a szentség távlata, hogy minden megkeresztelt élete megtisztuljon és megújuljon. Hányszor kérted imáidban Jézust, hogy tegyél engem szentté? Ez az Ő akarata. Tegyél szentté! Kerül, amibe kerül. Nem biztos, hogy sokan merik kérni, egyrészt mert hamis képük van az életszentségről. Azt hiszik, hogy az az extravagáns katolikusok külön pályája, és nem hiszik el, hogy nekik is erről szól a hivatásuk. Mindenki felmenti magát, hogy „bűnös ember vagyok, nem lehetek szent”. A Szűzanyát kivéve mindenki bűnös volt, és szent lett, aki szent lett. Mi lenne, ha ilyen fontos dolgokat kérnénk Istentől? És ez az „Evezz a mélyre!” a kereszténységed, a hited mélységére vonatkozik, hogy szentté tudjon tenni az Isten. Mondjunk igent az életszentségre – kéri II. János Pál pápa, belépve a harmadik évezredbe, mert a szentek azok, akik világító jelei annak az örömhírnek, hogy Isten a Szeretet, és Isten szeretetországa és szereteturalma itt van közöttünk. 

Az ima művészete

Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az ima művészetére hív bennünket II. János Pál pápa. Olyan kereszténységre van szükség, amely mindenek előtt az imádság művészetét gyakorolja. Az ima titka nagyon egyszerű. A János evangéliumban olvassuk: „Maradjatok bennem, és akkor én is bennetek maradok.” Csak lenni az Ö jelenlétében. Az ima kapcsolat. Akarunk-e jelen lenni ebben a kapcsolatban? Mennyi időt? Minden nap? Ő az, aki legjobban szeret bennünket. A kedvesed, a feleséged, a gyerekeid nem szeretnek annyira, mint Jézus szeret. Egyik sem halt meg érted. Egyik sem adott örök életet neked. Sokkal nagyobb szeretete van, mint nekik, és a legnagyobb szeretetet faképnél hagyjuk. Nem adunk Neki időt csak akkor, ha okunk van rá. 

Keresztény közösségeinknek az ima iskoláivá kell válniuk, ahol jelen van a hálaadás, jelen van a dicsőítés, az imádás és a szemlélődés. Egyik imamódnak sem te vagy a középpontja. A hálaadás, a dicsőítés, imádás és szemlélődés. Heves érzelmek formájában,

egészen a szív valódi bolondságáig kell gyakorolni az ima művészetét!

A szerelmesek bolondok: ha kívülről nézzük őket, teljesen értelmetlen, hogy minek örülnek annyira? Ők pedig odavannak egymásért. Elfelejtettük ezt az imamódot.

Isten végtelenül szerelmes. A vőlegény szerelmes a menyasszonyába. Mi pedig kéretjük magunkat, ha egyáltalán kéretjük. Nem látom a tüzet, nem látom a szerelmet, a szenvedélyt a keresztényekben! Ez akkor is működik, hogyha nem kitörő örömmel dicsőítek. Lehet a legnagyobb csendben is szenvedélyes jelenléttel jelen lenni Annak a jelenlétében, Aki szenvedélyesen szeret, és mindent odaadott. És ma is odaad mindent. XVI. Benedek pápa Spe salvi – A reményről kezdetű enciklikája ezzel az igével kezdődik: „Reményre vagyunk megváltva”. A kereszténység - írja a pápa, nem hozott semmilyen, a társadalmat forradalmian átalakító üzenetet. Jézus nem volt Spartacus, nem volt szabadságharcos. Ő belülről formálta át az életet és a világot. A legnagyobb forradalom, amit Jézus hozott, a szívek megváltoztatása! Mégpedig úgy, hogy önként változunk, mert valaki szerelmes lett belénk. Valaki mindent odaadott, valaki gyönyörködik bennünk és ezért megadjuk magunkat a szeretetnek. Annak a szeretetnek, ami Isten irántunk való szeretete, megadni kell magunkat. Nem kiérdemelni, nem jó pontokat gyűjteni. Az olyan lenne, mintha mindent megtennénk jócselekedetekkel azért, hogy ma, illetve holnap is süssön a nap. Nem lehet! Egyszerűen csak napozni kell. Kiállni a napra és engedni, hogy ez a szerelem, ez a szeretet szenvedélyesen betöltsön bennünket. Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent. A jövendő dolgok belépnek a jelenbe, a jelenvalók pedig a jövőbe. Ez az életszentség és a szentek titka. A jövő számukra nem az volt, hogy 95 évesen plusz 10 évet még élek, és viszonylag egészségesen fogok meghalni – ez a mi távlatunk. Ha már élhetünk, éljünk minél tovább és egészségesen haljunk meg. A jövő a remény, a Mennyek országa, az Isten dicsőségében való részesedés. A szentek mindent ez alá rendeltek. Ez volt a legfontosabb. Erre írja azt Ferenc pápa, hogy mivel ez a jövő létezik, hisznek a Mennyek országában, hisznek abban, hogy Isten helyet készített nekik, hisznek abban, hogy odakerülhetnek, hogy őket ott várják, s ez visszahat a mai napra. Megváltoztatja a viselkedésüket. Mert engem ott várnak. Nekem ott van a jövőm. Ezért csak olyat akarok tenni, ami engem oda segít, Isten dicsőségébe. És semmit nem akarok tenni, ami akadályoz abban, hogy odakerülhessek. Teljesen átalakítja ez a jövő a szentek életét, vagyis a jelent.

Benedek pápa tanítása szerint a remény elsajátításának iskolái és gyakorló terei az imádság, mint a remény iskolája, a cselekvés és a szenvedés. A szeretetnek – mondja Teréz anya – fájnia kell. A közösségvállalás a szenvedőkkel a szenvedésben, és az ítélet, mint a remény iskolája és gyakorló tere. Mert mindannyian ítélet alá kerülünk. A reményünk az, hogy ez az ítélet számunkra a Mennyek országát, Isten országának a beteljesedését, Isten dicsőségét fogja hozni.

Ferenc pápa azt kéri tőlünk, hogy a reményben legyünk derűsek. Azt állítja, hogy az Istentől eltávolodott ember életéből eltűnik a mosoly. Mosolyra egyedül a remény tesz képessé bennünket. A mosoly pedig az Isten megtalálására irányuló reményből fakad. Ő vár minket, és ez a remény, hogy Ő vár minket, nem csal meg. Mivel Krisztus feltámadt, biztosan van élet a halál után. A keresztény remény újdonsága az üdvösség. Ez az igazi remény számunkra, a Mennyek országa! 

A Mennyország már elkezdődött az életedben, mert Krisztusba öltözködtél, amikor megkeresztelkedtél. Krisztus azóta benned él és te Őbenne. Ezt nem te hoztad létre, ez az Ő drága ajándéka. De egyúttal a hit titka, és csak akkor fogod megtapasztalni, ha el mered hinni. Minden látszat ellenére már elkezdődött számodra a Mennyország! A keresztény ember életének az összefoglalása annyi, hogy engedjük megtörténni azt, ami már megtörtént. Engedjük megtörténni Isten országát az életünkben! Működjünk együtt Azzal, Akiben ez elérkezett. Isten országa nem egy földrajzi terület, hanem egy személy. Jézus Krisztus az, akinek egész lényét uralma alá vette a szeretet Istene, a Mennyei Atya. Reménykedni az alázatosak és a szegények tudnak igazán. Aki el van telve önmagával és mindazzal, amit birtokol, az senki másba nem tudja a bizalmát vetni, csak saját magába. 

Jézus ígérete

Jézus megígérte, hogy velünk lesz a világ végéig, s ez az ígéret táplálja a reményünket. Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye – írja Szent Pál. Az a garancia arra, hogy van esélyem bejutni Isten dicsőségébe és a Mennyek országába, hogy bennem Krisztus él. Az Ő akarata az, hogy szentek legyünk, és az Ő akarata az, hogy részegedjünk Isten dicsőségében. Ha te is akarod, akkor ez meg fog történni. Ha nem akarod, akkor nem fog megtörténni. Senki nem fog a Mennyországba kerülni az akarata ellenére. Ezzel a bizalommal járhatod a földi élet útját.

A mi Istenünk nem egy távoli Isten, hanem az emberért, a teremtményért rajongó Isten. Képtelen elszakadni tőlünk! Életünknek – írja Ferenc pápa – nem lesz olyan napja, amikor Isten szíve ne aggódna értünk. A mi Istenünk szüntelenül kísér minket, még ha szerencsétlenségünkre mi el is felejtettük Őt. 

Reményünk jelképe a horgony…Lehorgonyozni a jelenben annak a bizonyossága, hogy sohasem hagy magunkra bennünket. Akkor pedig miért félnénk? Velünk van, Isten országa elérkezett. Itt a földön Isten országába, Isten szeretet-uralmába vetjük a reményünket. A másik horgony pedig odaát van, a Mennyek Országában, ahol helyet készítettek nekünk, ahol a nevünk fel van jegyezve, és ahol várnak minket. Nem is akárki.

A jövőbe vetett horgony az a Mennyek országa, mert Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye.

…Anyja pedig Mária

A Szűzanya példáját hozza Ferenc pápa. Mária olyan nő, aki figyel. Úgy fogadja a létet, ahogyan az adatik. A felhőtlen napjaival és a tragédiáival együtt. Mária ott van a döntő órában, amikor Jézus barátainak nagy része félelemből eloldalog. Az anyák nem lesznek árulóvá – mondja Ferenc pápa. Nem vagyunk árvák. Van anyánk a Mennyben, aki megtanít minket a várakozás erényére. Akkor is, amikor minden értelmetlennek tűnik a világban lévő rossz miatt, Ő a remény anyja. Miért nem szaladt el Mária, amikor a tanítványok elmenekültek? 

Miért tudta ezt elviselni a Szűzanya? Mert ő először egy csecsemővel találkozott, Krisztust csecsemőként ismerte meg. Egy olyan csecsemőként, aki gyenge volt, mindenben ki volt szolgáltatva az édesanyjának. Etetni kellett, tisztába tenni, beszélni tanítani. Ő ismerte Jézus gyenge oldalát. Nem szaladt el, mert ő hitt. Hitt Jézus szavában, aki elmondta előre, hogy elfognak, megölnek, de harmadnapra feltámadok. A tanítványok ugyan hallották ezt, de nem hitték el. Egyedül a Szűzanya hitte el, hogy harmadnapra föltámad. Biztos volt benne! Ezért ő a Remény Anyja számunkra.

Isten név szerint ismer és szeret minket. A legcsodálatosabb dolog, hogy Jézus is és az Atya is a nevünkön szólít bennünket, ismeri mindannyiunk személyes arcát.

Minden ember olyan szeretet történet, amelyet Isten ír ezen a földön.

Mindannyian Isten szeretettörténete vagyunk, mivel bennünk él. Mi lenne, ha így néznénk minden ember testvérünkre?

Mária Magdolna az új és legnagyobb remény apostola. Szeretné átölelni Urát, de Ő már a Mennyei Atya felé fordul, és elküldi Máriát, hogy ne tartsa vissza, hanem menjen, és mondja el az Örömhírt a tanítványoknak. Mária az első örömhírvivője az eseményeknek. „Láttam az Urat!” Ez a feltámadásba vetett hit, a feltámadás tapasztalása – mert mi is feltámadók vagyunk, amikor újjászületünk és megváltozunk – ez a mi reményünk.

A keresztény tanúságtétel mindig ellenállásba ütközik – mondja Ferenc pápa. Jézus egyértelművé teszi, hogy az Isten országának hirdetője erőszakot szenved, és üldözik. „Mindenki gyűlöl majd titeket az én nevem miatt”. A keresztények szeretnek, de őket nem mindig szeretik. A hit megvallása ma is ellenséges légkörben zajlik. Aki Krisztust követi, az a világgal ellentétes irányban halad. Nem mindegy, hogy farönkök vagyunk, amit sodor a víz, vagy pedig pisztrángok, amik a folyó folyásával szemben úsznak. „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” Tehát fegyvertelenül. Na, ez az, amit nem szeretnénk. Mindent megteszünk, hogy ez ne történjen meg. Az a döbbenetes, hogy ahol üldözik a keresztényeket, ott nem a saját gondjaik körül forognak, hanem Isten körül. A mi kereszténységünk nagyon erősen énközpontú kereszténység. Nekik erre nincs idejük és lehetőségük. Csak akkor tudnak tanúságot tenni, ha dicsőítik az Istent, ha Ő a középpont. 

Erről éppen Johannes Hartlnál olvastam egy tanúságot. Az Imádság Háza vezetőinek volt egy konferenciája, ahol a nyugati Imádság Háza vezetők, ahol nincs véres üldözés, ott voltak azokkal együtt, akiket viszont gyilkolnak. A különbségen döbbent meg Johannes Hartl, hogy ők tele voltak derűvel, reménnyel, örömmel, míg az európaiak a gondjaik körül forogtak. A vértanúság is hozzátartozik a keresztény reményhez. Az igazi keresztények valamennyien a remény misszionáriusai. A keresztény nem vészpróféta, hanem Jézus feltámadásának a hirdetője szavaival, tetteivel és az életével. Jézus olyan tanúkat akar, akik reményt árasztanak, befogadnak és szeretnek. Az igazi keresztény meg van győződve a feltámadásról. Tudja, hogy egyetlen rossz sem tart a végtelenségig, és nincs végérvényesen vétkes ember és nincs gyűlölet, amelyet ne tudna legyőzni a szeretet