Készítette: Némethné Probáld Katalin
Mit jelent számodra a csend? A „Csendre Hangolva” nevet választottátok magatoknak, miközben a szolgálatotok a zenéről szól. Mi a csend szerepe akkor? Hol érhető tetten a csend a szolgálatotokban?
Több dimenzióban lehet erről beszélni. A legfontosabb az, hogy a csendes ima személyesen számomra nagyon fontos, mert talán abban tudom a leginkább megtapasztalni időről időre Isten jelenlétét. A többnapos csendes lelki gyakorlatokon mindig meghatározó élményem a csendes ima, amire éves szinten szükségem van. Kell, hogy elvonuljak és rendeződjek lelkileg, mert mindig elkuszálódok a sok jövés-menésben. Nekem ez valójában létszükséglet. Isten is megmutatta nekem, hogy ez nem jutalomkirándulás, hanem igazi létszükséglet, legalábbis nekem személyesen az. Bár hallgattam arról tanításokat, hogy a csendes ima minden imának az alapja, és hogy nélkülözhetetlen. Az imaformák között talán fontosabb is a szerepe a többinél, de meghagyom a tanítóknak, hogy erről beszéljenek. Mindenesetre én ezt magamra vonatkozóan teljes mértékben igaznak érzem. És ez volt a kiinduló tapasztalat, amiből a zenekar névadása származik. Egy lelkigyakorlaton a tékozló fiú történetével imádkoztam a Szent Ignác-i módszerrel. Akkor az jött át leginkább, hogy megérkezni a csendbe olyan, mint hazamenni az Atyához tékozló fiúként, ahol aztán az Atya örömével találkozom: Atyámmal, aki örül nekem. Megérkezem a csendbe, találkozom az örömmel, amit aztán viszonozva ki kell fejezni. Ahogy az Atya is kifejezi, úgy én is a csendből megyek a dicsőítésbe és kifejezem a találkozás örömét. Tehát a dicsőítés válasz Isten jelenlétére. Az én személyiségem olyan, hogy nem is tudnék úgy dicsőíteni, ha előtte a csendben nem érkeznék meg az Atyához, mert akkor az lehet, hogy üres lenne, vagy sokkal erőltetettebb lenne, vagy egyszerűen csak tényleg nehéz lenne. Nekem a csend ilyen szempontból az alap.
De máshonnan is meg lehet ezt közelíteni: mint a festőművésznek az üres vászon, olyan a csend a zenében. A zenének is van eleje, vége, tehát a csendből indul és a csendbe érkezik, és közben is fontosak a szünetek. Ez egyfajta lélegzés, légzés. A zene légzése a csenden keresztül valósul meg. Tudjuk, hogy a „Csendre Hangolva” paradoxon. Arra utal, hogy egy lehetetlen küldetésre vállalkozunk, amikor az Istennel való találkozás csendjét szeretnénk megzenésíteni. Nyilván ez egy jó kis lehetetlen, vagy éppenséggel feloldhatatlan ellentét, de éppen az benne a poén, hogy meg lehet próbálni!
Volt olyan pillanatod valamelyik dicsőítés alatt, amikor azt érezted, hogy itt valami egészen különleges dolog történik? Nyilván Isten mindenütt ott van, de amikor volt ebben valami erőteljes?
Többféle lehetőség volt, többféle élmény van. Az egyik az, amikor a szolgálat közben én személyesen érintődök meg, és én élek át valami különlegeset. Szolgálat közben teljesen le van kötve minden képességem, minden figyelmem a zenével, a dicsőítéssel, amit én általában teljesen flow élménynek élek meg: nincs más gondolatom, csak az, hogy milyen zenét, milyen akkordot játszok, mit éneklek, mi a következő dal, jó-e a hangosítás. Szóval ez olyan szinten leköti az agyamat, mint amikor egy csendes imádságban csak Istenre figyelek. Tehát ez a tevékenység engem teljesen leköt, és ahogy ez fokozódik, sodrás-érzést kelt bennem, olyannyira, hogy az időérzékemet is elveszítem, mert teljesen benne vagyok abban, amit csinálok. Tehát nagyon magával tud ragadni. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy éppen a szolgálatban is úgy működik a Szentlélek. Ez egy nagyon személyes megélés, amit adott esetben csak én érzek. Viszont van az, amikor én tényleg éppen az izzadságszagú munkát végzem a dicsőítésben, zenélek, de már fáradt vagyok kicsit, persze benne vagyok, de mondjuk nem akkora elánnal vagy flow-val vagy szabadsággal, de mégis körülöttem meg éppen nagyon dolgozik a Szentlélek. És sok olyan szolgálatom is volt, amikor úgy éreztem, hogy nem voltam elég jó, hogy éppen nem voltam formában, de általában éppen akkor kaptam a legtöbb visszajelzést, hogy ez mennyire áldott volt. És volt fordítva, és amikor úgy éreztem, hogy ez azért ma nagyon jól ment, akkor meg nem volt olyan különösebben sok visszajelzés. Szóval, úgy tűnik, hogy ez nem is függ össze, vagy ha összefügg, lehet, hogy éppen ellentétesen függ össze.
És van az az eset is, amikor olyan közepesen éppen mennek a dolgok, se nem így, se nem úgy, és akkor nem is veszem észre azt, hogy amúgy mi történik körülöttem. Néha inkább gyenge a külvilággal a kapcsolatom. Hogy egy templomban, ahol ott van ötven ember, éppen mi történik, azt gyakran nem is igazán tudom érzékelni. Vannak olyan alkalmak, amikor a szolgálatom teljesítése elveszi a figyelmemet arról, hogy pontosan lássam, hogy Isten milyen kegyelmeket osztogat körülöttünk. És volt olyan gondolatom, hogy ez jobb is így, hogy nem tudom. Jobb is, ha csak egy kis szeletét kapom annak vissza, amit a szolgálaton keresztül Isten az Ő kegyelmeként ki tudott osztani, és nekem erről nem is feltétlenül kell tudnom. Elég, ha tudom, hogy Isten dolgozik, de hogy most pontosan kinek mit ad, azt az alázatosság szempontjából is jobb, ha nem tudom.
Van-e olyan dicsőítő ének, amely különösen közel áll a szívedhez?
Nekem inkább korszakaim szoktak lenni. Mindig van egy pár kedvenc, amit valamennyi ideig viszonylag rendszeresebben előveszünk. Most talán az új kedvenc, amit nem olyan régen tanultuk meg „Az Úr mindent kézben tart” című dal. Különösen a bridge része miatt, mert az pont a csendről szól, hogy „Légy csendben lelkem, hajts térdet és bízz, Légy csendben és tudd, hogy Ő az Úr”. Ez pont arról szól, ami a zenekarunk ars poeticája, úgyhogy amikor először meghallottam, már tudtam, hogy ezt a dalt meg kell tanulnunk.
Amikor meghallgattam a youtube-ra feltett dalaitokat, azt vettem észre, hogy ti a jól ismert dalokat egy kicsit „megfűszerezve”, egyedi stílusban játszátok...
Igen. Ez azért van, mert sok dicsőítő dalnál érzékelem azt, hogy a prozódia vagy a fordítás olyan, amilyen. Amit nem tudok szépen, zökkenőmentesen elénekelni, azt nem erőltetem. Szeretem, ha a prozódia egyben van és működik; emiatt az énekelt szavakat a szavak természetes ritmusához igazítom. Azaz ahogy kimondom a szót a beszédben, ahhoz idomítom a kiéneklés ritmusát is. Ez sok dalnál izgalmas hatást ér el, mert sok olyan dalunk van, amelyikben széthúzódnak vagy összecsúsznak szavak az éneklés ritmusa miatt, amit nem szeretek. És mindez ösztönösen zajlik le bennem, mert nem tudom úgy elénekelni, ahogy többen is megszokták, meg ahogy benne van az emberek fejében. Ebből keletkezik a mi előadásmódunk egyik különlegessége.
A másik az, hogy az alapfelállásában, amely egy kisebb felállás, ott jóformán a gitár viszi a teljes harmóniamenetet, és minden hang, ami hangnemileg leírható az éneklésen kívül, az a gitárból jön, mert rajta kívül csak ütőhangszer van még a ritmusra. Emiatt a gitár több szerepet egyszerre tölt be, hiszen valamilyen szinten a basszusnak is jelen kell lennie, kellenek az akkordok, a harmóniát felépítő hangzatok, és kellenek a díszítő szólamok, amelyek a sorok végén vagy közben vannak. Mindezt a gitárral igyekszem betölteni, amennyire csak lehetséges ezt kihozni egyetlen gitárból. Ilyen, nálunk szokásos megoldással még ritkán találkoztam. Legtöbben a gitárt ugyanis csak kísérő hangszernek tekintik, amin lehet az akkordokat játszani. Én azonban nem így tekintek a gitárra, hanem olyan hangszernek tekintem, amely képes körülbelül mindenre, amire szükség van éppen. Kicsit eltúlozva azt mondhatnám, hogy a gitárt önmagában egy zenekarnak tekintem. Emiatt hogyha együtt játszunk egy kibővített formációban hegedűssel és billentyűssel, akkor már újra kell gondolni a koncepciót. Nagy örömöm, hogy olyan zenészekkel hozott össze a Jóisten, akikkel jól együtt tudunk zenélni. Mindkét felállás más agyműködést igényel. A mi előadásmódunk egy kicsit csendesebb, nyugodtabb talán, mint Csiszér Laci stílusa, aminek dinamizmusához képest mi egy elcsendesedősebb vonalat képviselünk. Mind a két irányvonalnak megvan a maga hangulata és létjogosultsága. A „Csendre hangolva” névből is le lehet vezetni, hogy mi egy kicsit a jó értelemben vett minimalizmust képviseljük. Ez valahol az intimitás, az Istennel való találkozás mélységébe visz, a dicsőítésbe is egyfajta intimitást behozva, ami viszont nem feltételezi azt, hogy nagy zenekarra lenne szükség. És ha lehet ezt a nagyon elpufogtatott közhelyet mondani, hogy „a kevesebb néha több”, akkor igen, úgy érzem, hogy ez itt igaz.
Játszotok majd saját szerzeményű dalokat, vagy inkább azokat játszátok, amiket jobban ismer a szélesebb közösség, közönség?
Bár vannak saját szerzeményeink, nem igazán szoktuk ezeket játszani. Nem írtam még sok dalt, csak néhányat. Kicsit sajnálom is, mert lehet, hogy Isten várná tőlem ezt, de még valahogy nem indultam el ebbe az irányba. Lehet azért, mert sokszor a zenei szolgálatban – praktikus okokból - inkább arra törekszünk, hogy ismert dalokat játsszuk. Azokon a helyeken, ahol rendszeresen nagyjából ugyanazoknak a résztvevőknek szolgálunk, lenne lehetőség a saját dalainkat is játszani, új dalokat tanítani. Hosszabb távon meg is fogjuk ezt talán próbálni. Mostani elfoglaltságaim miatt nem fogok írni új dalt, hacsak nem jön a Szentlélek egy nagy ihletéssel. A szívemben érzem, hogy erre kéne időt szánni, átimádkozni, akár kiböjtölni ilyen saját dalokat.
Mit üzenesz azoknak, akik először lesznek egy ilyen Országos Karizmatikus Találkozón?
Amikor én először részt vettem rajta, az éppen a kezdetére esett a Karizmatikus Megújulásba történő bevonódásomnak. Számomra nagyon fontos kapu volt arra, hogy egy kicsit jobban megértsem ezt a világot, ezt a lelkiséget. Szóval, aki tényleg még így viszonylag frissen van ebben benne, annak mindenképp azt tudom ajánlani, hogy ez segít majd elmélyülnie, egy kicsit jobban integrálódnia a lelkiségbe. A másik dolog, amit üzennék, hogy egy ilyen találkozón a tanítók vagy a prófétai jellegű tanítók, a megszólalások fontos üzenetet tartogatnak a jelenkor kihívásaira nézve. Egy ilyen éves találkozó érdemben tud foglalkozni az egyházat érintő problémákkal, vagy akár a személyes életünkben pont aktuális kérdésekkel, azokra nagyon jól reflektálhat, és friss, frissen lecsapódott megélést vagy tapasztalatot közvetíthet.
Van-e még valami, amit szeretnél esetleg megosztani, amit fontosnak tartanál elmondani?
Éppen most jöttem haza egy franciaországi zarándoklatról, és valahogy az a gondolat csapódott le bennem, hogy nincs szükségem arra, hogy igazoljam önmagamat vagy kimagyarázzam magamat, mert ha kitartóan keresztényként élek, akkor Isten fog majd igazolni. Ez Szent Bernadetten keresztül jutott eszembe, aki a Lourdes-i látnok volt. Ő mindig csak elmondta, hogy mit látott, hogy látta a Szűzanyát, és sose kommentálta, nem tarkította, ő csak mindig elmondta nyíltan és konzekvensen. Aztán nyilván sok szenvedést kellett átélnie, nehéz volt az élete látnokként, mert sok támadás, megaláztatás érte, de kitartóan vállalta ezeket Jézusért, és végigélte az életét szentként, alázatosan. Önmagában az nagy isteni visszaigazolás, hogy romolhatatlanul megmaradt a teste, amit akkor fedeztek fel, amikor exhumálták. Én is láttam ezt most, és gyönyörű volt, hogy így láthattam őt, mert ebben Isten visszaigazolását láttam. Tehát nem Bernadett akarta magát igazolni, ő csak elmondta, amit látott, ő csak látnokként és szentként tette a feladatát, aztán Isten visszaigazolta. És most ez a gondolat az, amit én akár a zenei szolgálatra is tudok értelmezni, meg önmagamra is szeretném értelmezni, hogy majd az Istenre hagyom ezt, és ez segít alázatosnak lenni. Nekem ez most fontos üzenet volt, és lehet, hogy ez másnak is az. Az Országos Találkozón szolgálók számára is
érvényesnek látom ezt az üzenetet: mindenki beleteszi, amit tud, és a Jóisten is beleteszi a magáét: kihozza a legtöbbet abból, amit mi beleadunk. A kitartás fontos része a képletnek: Isten nem feltétlenül igazol vissza azonnal, hanem át kell menni egyfajta, akár szenvedésekkel teli úton. Akár úgy is, hogy nem érzed, hogy te mindent jól csináltál. A bizonytalanság közepette. És aztán jön majd Isten, csak ki kell tartani!
Köszönjük, hogy kérdezhettünk tőled, hogy a rendelkezésünkre álltál. Kívánjuk Istenünk bőséges áldását rád és a „Csendre Hangolva Zenekar” minden tagjára, mind az előkészületekben, mind az Országos Találkozón!
