Élethosszig tartó küzdelem és tanúságtétel- Interjú Katona István atyával

Katona István 1940 szeptember 8-án született Sáregresen. A magyarországi karizmatikus lelki atyát 1964 június 21-én szentelték pappá Esztergomban. Gyémántmiséjét 2024 június 29-én mutatta be a budapesti ferences Alcantarai Szent Péter-templomban, ahol 1977 és 2001 között káplánként szolgált. Az elmúlt hatvan év papságáról, múltról, jelenről és jövőről beszélgettek az atyával a 777 blog.hu munkatársai a Budapesten található Emmausz Házban.

István atya, ha egy szóval kéne jellemezni az elmúlt 60 év papi szolgálatát, akkor mi lenne az az egy szó?

Küzdelem!

Emlékszik István atya az elhívásra, mikor és miért döntött úgy, hogy pap legyen, olyan vészterhes időkben, amikor a hit és a vallásgyakorlás erősen korlátozott volt és retorzió járt érte?

Tizenöt éves voltam, amikor felfedeztem Banga Bélának egy könyvét, amely a magyar tanúságtevőkről, szentekről szólt. Ebben a könyvben a lényeget megragadva mutatta meg a szerző, hogy milyen csodálatos dolog teljes szívvel Jézus szolgálatának szentelni az életet. Ahogyan olvasgattam a könyvet, megfogalmazódott bennem, hogy én is ezen az úton szeretnék járni. Egyébként én egy zárkózott kamasz voltam és nehezebben kommunikáltam, mint a kortársaim. Kicsit lehetetlennek gondoltam, hogy ezzel az adottsággal pap legyek. De ott legbelül, a szívemben éreztem egyfajta biztatást, hogy merjek elindulni ezen az úton. (Ez egy kegyelmi pillanat volt. Éreztem a Szentlélek erejét és örömét. Egy bizonyosságot is kaptam a Lélektől, hogy az akadályok ellenére ez meg fog történni.)

Hogyan fogadták a szülei az ön döntését, hogy Krisztus igéjét és szeretetét szeretné hirdetni egy életen át?

A szüleim gyerekes gondolatnak tartották. Azt kérték tőlem a középiskola elvégzése után, hogy először próbáljam ki magam a világban. Így kerültem a Csepeli Kőolajipari Vállalathoz a pénzügyi osztályra, segítő könyvelőnek. Kedvesen befogtak, örültek, hogy oda mentem dolgozni. Egy évet töltöttem ott, utána elmentem Esztergomba és jelentkeztem a szemináriumban. Szüleim csodálkoztak, hogy nem felejtettem el a hívást. Jézus hívott és erősített abban, hogy ezt a döntést meghozzam.

A személyes kapcsolat Jézussal semmivel nem pótolható.

Boldog Brenner Jánost 1957-ben megölik, Mindszenty József hercegprímást pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik 1949-ben. Ezek a sorsok és történések nem rettentették el, hogy papnak menjen?

Inkább kihívásnak éreztem, hogy adódott egy lehetőség Jézusért áldozatot vállalni. Nagyszerűnek éreztem, hogy Jézusért tehetek valami jót ebben a feszült magyar egyházi és állami helyzetben!

Ezekben a nehéz és vészterhes időkben áldozattal járt a hit felvállalása és hirdetése. Önt 1971-ben letartóztatják. Fel tudja idézni István atya, hogy mit érzett a letartóztatása pillanatában?

Igen, határozottan emlékszem, hogy mosolyogtam, amikor a bilincset rám tették, mert abszurd helyzetnek éreztem. Természetesen megterhelt engem is az ott töltött idő, de valójában mindig Jézussal való öszszefüggésben láttam a börtönéveket.

Mi volt a bűne?

Mivel már az ötvenes években betiltották a szerzetesrendeket és az egyesülete-ket, ezért a kommunista állam meg akart bűntetni. Én abban az időben a Regnum Marianum egyházi egyesületben is benne voltam a plébániai szolgálat mellett, és vittem nyáron a fiatalokat táborozni, lelkigyakorlatra. A kihallgatásnál mutatott a nyomozó egy fényképsorozatot, ahogyan hátizsákkal a hátamon megyek a fiatalokkal és szállunk fel a vonatra. Ezzel azt jelezte, hogy nem lehet tagadni semmit. A végleges ítélet így hangzott: a népi demokratikus rendszer megdöntési kísérletének a gyanúja merült fel velem kapcsolatban. Ezért ítéltek el. Ez jogilag teljesen abszurd ítélet volt, mert a „kísérlet” és a „gyanú” miatt nem lehet valaki börtönre ítélni.

A börtönben töltött időszakban tudta gyakorolni a hitét, tudott például misézni odabent? Lehetett abban az időben egy börtönben ekkorát kockáztatni?

Beszéltem már előtte regnumi atyákkal, akik megjárták a börtönt és ők tanácsolták, hogy kérjek a szüleimtől mazsolát és kekszet az engedélyezett havi csomagomba. A börtöntársaim keresztény, hívő emberek voltak, akik elfordultak illetve figyeltek, hogy az őr jön-e a folyosón, amikor a sarokban miséztem. Mazsolával és keksszel végeztem a szentmisét. A mazsolát két-három napig áztattam vízbe, és abból lett végül néhány csepp bor.

Ma is vállalná ezt a kockázatot, ma is hozna ekkora áldozatot?

Természetesen, ha az ember Jézusban megerősödik, a Szentlélek által minden áldozatot lehet vállalni, bármikor.

A 80-as években enyhült az országban a vallásellenesség, ez idő tájt hozza létre az Emmausz Közösséget, aminek a Közösségi Háza a mai napig egy működő lelki központ. Mesélne az itt zajló gyógyító szolgálatokról, lelki beszélgetésekről, szemináriumokról?

Már a ferenceseknél kialakítottam egy olyan lelki rendszert, hogy minden első szombaton szentmisét tartottam szentségimádással és minden második szombaton gyógyító szolgálatot a lelki sebek gyógyulásáért. Tavasszal, ősszel gyógyító és Szentlélek szemináriumot tartottam, ami nyolc hétig tartott. Ezt a rendszert vezettem be az Emmausz Közösségben is. 2001-ben kerültem ide az Emmausz Házba, itt is tartok szentmiséket minden nap, gyógyító szolgálatot és lelki beszélgetéseket, szemináriumokat.

2014-ben megkapta a Hit pajzsa kitüntetést a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából. Mit jelentett önnek ez az elismerés?

Valójában az elmúlt évtizedek nehézségeiben és próbatételeiben való helytállásért kaptam. Örültem, hogy rám gondoltak, hálát adtam az Úrnak a Tőle kapott kegyelmekért.

Számos könyv szerzője; számon tartja, hogy pontosan hány könyvet írt? Van ezek közül kiemelendő?

Úgy emlékszem tizenöt könyvet írtam. Ezek között több kisebb füzet is van, ami a hit összefoglalását és a lelki élet alapjait tárgyalja. A legkedvesebb az Élet a Lélek-ben szeminárium, aminek a megjelenésekor átütő ereje volt. Ennek mintájára írtam utána a Gyógyító lelkigyakorlat és a Szabadság Krisztusban szeminárium című könyveket.

Egyre inkább fogy a papi és szerzetesi hivatások iránt érdeklődő fiatalok száma. Mit gondol István atya, mi lehet ennek az oka?

Nagyon megdöbbentő, hogy némelyik szemináriumba csak egy-két jelentkező volt az elmúlt évben. Ez nagyon fájdalmas. Én azt hiszem, hogy az oka a hitbeli hiány, illetve az ateizmus és a liberalizmus terjedése. Az elkötelezettség hiánya, ami ma már európai jelenség. Hallottam, hogy Németországban ennek szimbólumaként lehet tekinteni, hogy az egyik atya felvitte a gyóntatószéket a padlásra, mondván, úgysem jön már senki gyónni. A szív kiüresedéséről van itt szó, mert már nem Jézus szeretete van a lélekben, hanem sokkal inkább az önzésnek, a sikernek, az élvezetnek a vágya. Bár ma már a vallásgyakorlás nincs korlátozva és büntetve olyan durva szinten, mint a kommunizmus idején, mégis újra érződik egyfajta elutasítás a munkahelyeken a vallásukat és a hitüket bátran vallókkal szemben.

Mit gondol István atya, látva a korunkat, merre tart ma a keresztény Európa? Keresztény-e még egyáltalán ez az Európa?

Én úgy gondolom, hogy általánosan nem mondható már, hogy keresztény lenne Európa. Ugyanakkor érződik, hogy van egy elkötelezett mag, amely mindenképpen hűséges akar lenni Jézushoz. Akik tudatosan vállalják a hit megélését. Ma már az emberek egy része kritikusan veszi azt, hogy valaki tudatosan vallásos, mert amikor ezt tapasztalják, talán önvádat éreznek, hogy elhagyták a hitet.

Mit gondol arról a jelenségről, hogy egyre több a római katolikus egyházból kilépő papok száma?

Ezen nagyon csodálkozom én is, ráadásul nagyon jó nevű papok is elhagyták hivatásukat és az egyházat, akik sok embert pasztoráltak és tömegek mentek utánuk. Abban látom a problémát, hogy sok feladatot vállaltak, emiatt gyengébb lett az imaéletük, csökkent a személyes kapcsolatuk Jézussal. A világnak óriási vonzereje van, és emiatt kiüresedik a lélek.

A cölibátus feloldása/eltörlése megoldaná ezt a problémát, illetve a paphiányt?

Átmenetileg lehet, hogy növekedne a papi hivatások száma, de nem oldaná meg ezt a problémát. A személyes kapcsolat Jézussal nem pótolható feleséggel. Egy idő után ugyanúgy kiüresedne a lélek. Protestáns felekezetű lelkészektől hallottam olyan eseteket, hogy bizony a feleség beleszólt a lelkipásztori munkába, kifogásolta, hogy férje több időt töltött a hívekkel, mint vele. Ez pedig feszültséget okozott a családban.

István atya 83 évesen, 60 éve szolgál papként. Mit üzenne fiatal paptársainak útravalóként a jövőre nézve?

Merjenek több időt tölteni az Oltáriszentség előtt, merjenek több időt adni Jézusnak, és legyen erős, bátor hitük.

Forrás: 777blog.hu